Reggel elhatároztam, hogy ma csak egy gyors bevásárlás lesz, semmi extra.
Ilyenkor szokott az ember a legnagyobbat tévedni, de ezt akkor még nem tudtam.
Fogtam a szatyrot, felírtam három dolgot egy cetlire, és magabiztosan elindultam, mint aki uralja az életét.
A listán annyi állt: kenyér, tej, felvágott.
Na most ebből bárki azt hinné, hogy tíz perc alatt megvagyok.
Én is ezt hittem, és ez volt az első hiba.
Már a bolt bejáratánál megcsapott az a különös érzés, hogy ma itt valami történni fog.
A bevásárlókocsi rögtön félrehúzott balra, mintha saját elképzelése lenne az útvonalról.
Úgy toltam magam előtt, mint egy sértett bevásárlási szellem által megszállt talicskát.
Bent rögtön megláttam az akciós polcot, és onnantól a terv gyakorlatilag meghalt.
Mert az ember kenyérért megy, de ha féláron van a pisztáciás keksz, akkor ott már a sors intézkedik.
Bedobtam kettőt, biztos, ami biztos, nehogy az univerzum hiába dolgozzon.
Aztán eszembe jutott, hogy kéne öblítő is, pedig eredetileg eszem ágában sem volt ilyesmivel bonyolítani a küldetést.
Az öblítő mellett persze ott volt a mosószer, a mosószer mellett a papírtörlő, a papírtörlő mellett meg valami teljesen indokolatlan díszgyertya.
Most mondd meg őszintén, ha már ott van, mégis otthagyja az ember?
Én nem hagytam.
Így lett a kenyér-tej-felvágott projektből egy olyan kosár, amire még egy kisebb háztartás is büszkén csettintene.
A zöldséges résznél különösen elvesztettem a kontrollt.
Megfogtam egy avokádót, mert az ember néha szeret úgy tenni, mintha tudná, mikor jó az avokádó.
Nyomkodtam, forgattam, néztem, közben olyan arcot vágtam, mint egy gyümölcsügyi szakértő.
A mellettem álló néni rám nézett, majd visszatette a sajátját, mintha én lennék az avokádóhatóság.
Én meg annyira zavarba jöttem ettől a felelősségtől, hogy gyorsan vettem inkább banánt, azt legalább mindenki ismeri.
A pékáruhoz érve már éreztem, hogy kezd szétesni bennem a civilizáció.
Csak egy kenyér kellett volna, de ott sorakozott vagy tizenkét fajta, és mind úgy nézett rám, mintha nekem kellene kiválasztani a pékvilág királyát.
Végül vettem kettőt, mert képtelen voltam dönteni.
A felvágottas pultnál megkérdezték, mennyit kérek.
Mondtam, olyan közepesen sokat.
Erre rám nézett az eladó azzal a tekintettel, amivel a szakemberek néznek a laikusokra.
Gyorsan rávágtam egy számot, csak hogy komolynak tűnjek.
Szerintem egy hétre való helyett nagyjából egy kisebb rendezvényre elegendőt kértem.
De akkor már nem lehetett visszakozni, mert az ember a párizsival kapcsolatban is tartja a méltóságát.
A tejhez érve kiderült, hogy harmincnégyféle van, és mindegyik másban jobb.
Zsírszegény, laktózmentes, friss, tartós, habosítható, vitaminozott, olyan is volt szerintem, ami lassan érettségit is ad.
Ott álltam a hűtő előtt, és egy pillanatra átfutott rajtam, hogy talán mégsem vagyok kész felnőtt erre a világra.
Végül levettem azt, amelyiknek a csomagolása a legőszintébbnek tűnt.
A pénztárhoz érve már úgy nézett ki a kosaram, mint egy impulzusvásárlási tanulmány.
A mögöttem álló férfi csak három dolgot vett, és abból kettő tényleg szerepelt is nála kézben, nem pedig érzelmi alapon választotta őket.
Ilyenkor mindig megjelenik bennem egy kis szégyen, de szerencsére ezt hamar feloldja a díszgyertya.
A kasszás elkezdte lehúzni a termékeket, én pedig minden egyes csippanásnál egyre távolibbnak éreztem a bankszámlámat.
Amikor kimondta a végösszeget, ösztönösen felnéztem, mintha keresném a rejtett kamerát.
Mondtam is félhangosan, hogy én csak kenyérért jöttem.
A kasszás bólintott, olyan együttérzően, mint aki ezt már ezerszer hallotta összetört emberektől.
Pakolni kezdtem, de persze a nehezebb dolgokat sikerült a chipsre és a kiflire tenni, úgyhogy a szatyorban egy külön kis társadalmi összeomlás zajlott.
Hazafelé a szatyor úgy vágta a kezem, mintha személyesen büntetne a rossz döntéseimért.
Félúton eszembe jutott, hogy mit felejtettem el.
A felvágottat.
Az egyetlen dolgot, amiért eredetileg tényleg mentem.
Megálltam a járda közepén, néztem magam elé, és éreztem, hogy most vagy nevetek, vagy hivatalosan is összeomlok.
Végül visszafordultam, mert az élet már csak ilyen: az ember néha kétszer megy boltba ugyanazért a sonkáért, miközben egyszer már megvette a lakás illatát és háromféle kekszet.
Amikor másodszor is beléptem, a biztonsági őr rám nézett, és szerintem felismert benne valami megtört, de eltökélt energiát.
Gyorsan levettem a felvágottat, nem néztem sem jobbra, sem balra, nem hagytam, hogy bármilyen akció megszólítson.
Ez már nem bevásárlás volt, hanem bosszúhadjárat.
Otthon aztán kipakoltam mindent, és csak néztem a konyhapultot, mint egy ember, aki sokat látott.
Volt ott minden, amit akartam, minden, amit nem akartam, és több dolog is, amiről még most sem tudom, miért kerültek hozzám.
Leültem, ittam egy pohár vizet, és megállapítottam, hogy a gyors bevásárlás csak egy mítosz, amivel felnőtteket hitegetnek.
Azóta, ha azt mondom, csak leugrom a boltba három dologért, a család már úgy néz rám, mintha expedícióra indulnék.
És teljesen igazuk van.
