Történetek

Tizennyolc évesek voltak, amikor összeházasodtak. Nem volt nagy lagzi, se csillogás, se drága ruha, se fényképezőgép, ami mindent megörökít. Csak egy kicsi templom, néhány rokon, két remegő kéz, és az a fajta tiszta boldogság, amit csak az érez, aki még nem tudja, mennyire tud fájni az élet. Anna fehér ruhája egyszerű volt. Nem uszályos, nem különleges. Az anyja varrta át egy régi ruhából, amit még a nagynénje őrzött meg. A derekánál kicsit bő volt, a fátyla féloldalra csúszott, és a cipője annyira szorította a lábát, hogy a szertartás végére alig állt rajta. De amikor ránézett a fiúra, nem számított semmi. Mert ott állt előtte János. Fekete öltönyben, kicsit nagy zakóban, olyan komolyan, mintha legalábbis a világ legfontosabb ígéretét készülne kimondani. Pedig csak azt kellett mondania: igen. De abban az igenben benne volt minden. A közös ház, amit még csak elképzeltek. A gyerekek neve, amikről esténként suttogva beszéltek. A kert, amit egyszer majd együtt gondoznak. Az öregség, amit úgy képzeltek, hogy majd egymás mellett ülve élik meg, pokróccal a lábukon, halk vitákkal arról, ki hova tette a szemüvegét. Minden benne volt abban az igenben. Csak azt nem tudták, hogy az életnek egészen más tervei vannak. Három héttel az esküvő után megjött a behívó. Jánosnak mennie kellett katonának. Anna először azt hitte, ez csak valami rövid ideig tartó dolog. Pár hónap. Egy év. Az ember fiatalon mindig azt hiszi, hogy amit nem szeretne, az biztosan nem tart sokáig. Hogy a rossz idő gyorsabban elmúlik, ha nagyon akarja. Az állomáson kísérte ki. Folytatás a kommentben.