A szomszédommal eddig teljesen normális volt a kapcsolatunk. Mármint olyan panelos, udvarias, „jó napot, jó napot”, „maga is hallotta éjjel azt a furcsa zajt?”, „nem, de most már én sem fogok aludni” típusú viszony. Semmi extra. Aztán múlt hét kedden történt valami, ami után szerintem ő sem néz már rám ugyanúgy. Meg én sem magamra.
Az egész azzal indult, hogy reggel eldöntöttem: ma rend lesz nálam. Nem az a „kicsit összepakolok” rend, hanem az a filmekből ismert, hirtelen jött életmódváltós nagytakarítás, amikor az ember egy kávé után úgy érzi, ő most bármit meg tud oldani, akár a gardrób mögötti ökoszisztémát is. Bekapcsoltam valami motivációs zenét, feltűrtem a pulóverem ujját, és olyan lendülettel kezdtem hozzá, mintha minimum a Nemzeti Takarítási Bajnokság döntőjére készültem volna.
Már az első tíz percben találtam három fél pár zoknit, egy régi telefontöltőt, amit tizenkét éve nem gyártanak ahhoz a készülékhez, amihez való, valamint egy műanyag dobozt, aminek se teteje, se alja nem volt meg, de valamiért mégis őrizgettem. Ezen a ponton már éreztem, hogy a lakásnak sokkal mélyebb titkai vannak, mint hittem.
Aztán elérkeztem a kanapéhoz.
Na most, nálam a kanapé alja nem egyszerű bútor alatti terület. Az egy külön közigazgatási egység. Oda beesik minden, ami egyszer eltűnik a lakásban: távirányító, aprópénz, hajgumi, papucs, önbecsülés. Benéztem alá, és rögtön láttam, hogy ott lent egy egész civilizáció épült fel. Gondoltam, előveszem a seprűt, és kihúzom, ami bent van.
Ez volt az első hiba.
A seprű ugyanis nem kihúzta a dolgokat, hanem még beljebb tolta. Úgyhogy letérdeltem, egyik kezemmel benyúltam a kanapé alá, másikkal a telefonom lámpájával világítottam, és próbáltam kitapogatni, mi micsoda. Találtam egy gombot, két gesztenyét — ne kérdezzék, nincs a közelben gesztenyefa —, egy kiskanálat, amit konkrétan három hónapja kerestem, és valami puhát, amiről eleinte azt hittem, hogy poros zokni.
Nem zokni volt.
A macskám.
Csak azért nem vettem észre, mert úgy nézett rám a sötétből, mint aki ősidők óta ott lakik, és én vagyok a betolakodó. Megsértődött, hogy megzavarom a magánéletét, fújt egy rövidet, majd úgy kijött, mintha ő fizetné a rezsit. Én hátratántorodtam, bevertem a fejem az asztal sarkába, a telefon kiesett a kezemből, a zseblámpa bekapcsolva pörgött a padlón, a macska meg pánikból nekirontott a szárítónak.
A szárítón éppen ruhák lógtak.
A ruhák leestek.
Az egyik póló valahogy rátekeredett a porszívóra.
A porszívó eldőlt.
Pont rá a fém etetőtálra.
Az etetőtál akkorát csattant, hogy szerintem a szomszéd házban is azt hitték, megérkezett a metró.
Ebben a pillanatban csöngettek.
Na, mondom, biztos a szomszéd. Felálltam, de közben ráléptem valamire, ami gurult. Mint később kiderült, egy lime volt. Hogy az hogy került a nappaliba, az a mai napig rejtély. Mindenesetre én akkor ott úgy elcsúsztam rajta, mint kezdő műkorcsolyázó a jégdiszkóban, és teljes testtel nekivágódtam az ajtónak.
A csöngetés abbamaradt.
Kinyitottam.
Tényleg a szomszéd állt ott.
Nézett rám. Én néztem őt. A hajamban valószínűleg por és egy zokni foszlánya lehetett, a pólóm féloldalasan állt, mögöttem a lakásból pedig olyan hangok jöttek, mintha egy kisebb állatkert próbálna megszökni egy mosodából.
A szomszéd udvariasan megkérdezte:
– Minden rendben?
Na most, erre normális ember azt válaszolja, hogy „igen, csak takarítok”. Én viszont annyira zavarban voltam, hogy teljesen más jött ki a számon.
Azt mondtam:
– Igen. Csak a macska megint túl közel került az igazsághoz.
Csend.
A szomszéd pislogott kettőt. Én is. Belül ordítottam magammal, hogy MI EZ A MONDAT, de már késő volt. Ez kiment. Ott volt köztünk a levegőben, mint valami rosszul megírt krimisorozat előzetese.
Ő lassan bólintott.
– Értem – mondta úgy, hogy pontosan lehetett tudni: egyáltalán nem érti.
Aztán hozzátette:
– Csak szólni akartam, hogy a folyosón a cipője… mintha égne.
Na, ott már éreztem, hogy a nap kezd szétesni.
Megfordulok, és tényleg. Nem lángolt, de a bejárat melletti radiátorra hajított tornacipőm talpa annyira ráolvadt a fémre, hogy enyhén füstölt. Mert nyilván a nagytakarítás hevében valahogy oda is feldobtam. A szomszéd ezt nézte, majd engem, majd megint a cipőt.
– Jó – mondta végül. – Akkor… további sok sikert az igazsághoz.
És elment.
Na de itt még nincs vége.
Mert mire visszafordultam a lakásba, a macska eltűnt. Márpedig ha nálunk csend van és a macska sehol nincs, akkor biztosan készül valamire. Elkezdtem keresni. Benéztem a hálóba, a konyhába, a fürdőbe. Semmi. Már majdnem kezdtem azt hinni, hogy megszökött, amikor gyanús neszt hallottam a konyhaszekrény felől.
Kinyitom.
A macska bent ült a legalsó polcon, és olyan nyugalommal nézett, mintha egész életében konzervdobozok között meditált volna. Csakhogy nem volt egyedül. Mellette ott ült a szomszéd kutyája.
Na most erre mondjon valaki bármit.
Ott álltam a konyhában, kezemben a szekrényajtóval, a saját macskám és a szomszéd tacskója pedig együtt néztek rám, mint két lebukott kolléga egy gyenge irodai betörés után. A kutyának a szájában ott volt az egyik konyharuhám. A macskám előtt meg egy párizsis csomagolás, amit biztos vagyok benne, hogy nem tud egyedül kinyitni. Magyarul: együtt dolgoztak.
Ezen a ponton már semmin nem lepődtem meg. Kivittem a kutyát a folyosóra, becsöngettem a szomszédhoz. Kinyitotta. Meglátta a kutyát, majd engem, majd megint a kutyát.
– Átszökött – mondtam.
– Hova?
– Hozzám. A konyhaszekrénybe.
– Miért?
Erre megint nem azt válaszoltam, amit kellett volna.
– Valószínűleg üzleti ügyben.
A szomszéd lehajolt a kutyáért. A kutya boldogan csóválta a farkát, a szája sarkából meg kilógott a konyharuhám fele.
A szomszéd felsóhajtott.
– Nézze… én nem akarok beleszólni, de szerintem az állataink valamit szerveznek.
És itt, kérem szépen, megtört a jég.
Mert én akkorát röhögtem, hogy meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában. Ő is elkezdett nevetni. Ott álltunk a folyosón, egyikünk kezében a tacskó, a másikunk vállán a macska, aki időközben valahogy kijött utánam, és mindketten nevettünk, mint két teljesen normális ember, akiknek az állatai valószínűleg valami illegális sonkakereskedelmet működtetnek a társasházban.
Azóta egészen más a viszonyunk.
Tegnap például összefutottunk a lépcsőházban, és csak ennyit kérdezett:
– Na? Közelebb jutottak az igazsághoz?
Mire én azt mondtam:
– Nem. De tegnap eltűnt két virsli, szóval halad az ügy.
És most ott tartunk, hogy a szomszéd néha átküld egy képet a kutyáról azzal a felirattal: „gyanúsan csendben van”. Én meg visszaküldöm a macskáról, hogy „most épp úgy tesz, mintha nem ismerne”.
Egyébként a nagytakarításból végül semmi nem lett. A lakás ugyanúgy néz ki, mint előtte, leszámítva, hogy hiányzik egy lime, meg van egy enyhén megolvadt cipőm. Viszont lett egy szomszédom, akivel már nemcsak köszönünk, hanem közösen nyomozunk két bundás bűnöző után.
Szóval ha valaki azt mondja, hogy a rendrakás jót tesz a léleknek, annak részben igaza van.
Csak arra senki nem készít fel, hogy közben kiderülhet:
a macskádnak kapcsolatai vannak.
