
A feleségem egy reggel csak ennyit mondott:
– Ma kérlek, semmi meglepetés.
Na, én ebből pontosan tudtam, hogy este meglepem.
Arra gondoltam, milyen romantikus lesz, ha mire hazaér a munkából, én már elkészítem a vacsorát. Gyertyák, terített asztal, valami zene a háttérben. Olyan férj leszek egy estére, akitől még a romantikus filmek főszereplői is jegyzetelnek.
A terv gyönyörű volt. A kivitelezés már kevésbé.
A recept úgy kezdődött, hogy „egy kevés olaj”. Én ezt férfias magabiztossággal úgy értelmeztem, hogy „amennyitől már szépen csillog”. Amikor beledobtam a húst, a serpenyő olyan hangot adott, mintha egy kisebb tűzijátékot gyújtottam volna a konyhában.
Öt perc múlva megszólalt a füstjelző.
Tíz perc múlva én egy konyharuhával hadonásztam alatta.
Tizenöt perc múlva a szomszéd átcsöngetett, és megkérdezte:
– Minden rendben?
– Igen – mondtam. – Csak romantikázunk.
Végül rájöttem, hogy a vacsora menthetetlen. Gyorsan rendeltem pizzát, kiraktam a tányérokat, meggyújtottam két gyertyát, és úgy tettem, mintha az egész pontosan így lett volna kitalálva.
Amikor a feleségem hazaért, megállt az ajtóban. Beleszagolt a levegőbe.
– Te főztél?
– Igen – mondtam büszkén.
– És mit érzem mégis úgy, mintha a vacsora egyszer már meghalt volna itt bent?
Erre már én is nevettem. Bevallottam mindent. A húst, a füstjelzőt, a szomszédot, meg a pizzát is.
Azt hittem, majd forgatja a szemét. Ehelyett leült, rám nézett, és elkezdett nevetni úgy igazán, könnyes szemmel.
– Te tényleg megpróbáltad? – kérdezte.
– Igen.
– Csak teljesen alkalmatlan vagy hozzá?
– Igen.
Erre átjött az asztal túloldaláról, megpuszilt, és azt mondta:
– Na látod, ezért szeretlek. Mert néha borzalmasan csinálod… de szívből.
Aztán megettük a pizzát a gyertyafényben, és ő egész este azzal szórakoztatott, hogy új neveket talált ki a vacsorámnak. A kedvence az volt:
„füstös semmi, ropogós kudarccal.”
Azóta nálunk van egy szabály:
ha én romantikus vacsorát ígérek, ő előre elkéri az étterem telefonszámát.


























