András sosem tartotta magát különösebben lázadó típusnak. Egy teljesen átlagos, negyvenes éveiben járó könyvelő volt, aki szerette a csendes hétvégéket, a meccseket a tévében, és azt az egyetlen, lyukas, de hihetetlenül kényelmes mackóalsóját, amit felesége, Kata már legalább háromszor próbált titokban kidobni.
András életében egyetlen dolog volt, ami kihozta a sodrából: a parkolási bírságok. Miután a harmadik kerületben a munkahelye előtt fizetős zónát alakítottak ki, András elvből nem volt hajlandó fizetni.
„Majd pont a saját hazámban, az aszfaltért fogok fizetni!” – hangoztatta büszkeséggel átitatott dühvel úton-útfélen.
A büszkeség azonban sokba került. A mikuláscsomagok csak gyűltek a kesztyűtartóban, a felszólító levelek a konyhaasztalon, míg végül a jogrendszer megelégelte András szabadságharcát. A felhalmozott, tetemes összeget a bíróság – mivel András a fizetést továbbra is megtagadta – elzárásra változtatta. Így esett, hogy hősünket harminc napra beutalták a helyi büntetés-végrehajtási intézetbe.
Kata, a feleség, valóságos sokkot kapott. Az ő drága, bár kissé lusta férje a rácsok mögött! Szegény biztosan éhezik, fázik, és kegyetlen bűnözők terrorizálják – gondolta magában.
Ami azt illeti, András otthoni élete sem volt éppen egy luxusnyaralás. Kata az utóbbi időben rákapott a legújabb, ultrazöld-paleo-nyersvegán életmódra, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy hetek óta fűrészpor ízű zöldségfasírtot és ízetlen quinoa-salátát ettek. És bár Kata háztartásbeli volt, ennek ellenére nem tündökölt a tökéletes háziasszony szerepében. Például a vasalást „felesleges, a testmeleg úgyis kisimítja” jeligével bojkottálta, így András folyton olyan ingben ment be a munkahelyére, mint akit a kutya szájából húztak ki.
Elérkezett az első látogatási nap. Kata a legszebb ruháját vette fel, egy doboz papírzsebkendőt szorongatott, és kisírt szemekkel ült le a sivár látogatóteremben. A plexiüveg túloldalán hamarosan megjelent András. A rabruha kicsit gyűrött volt rajta, de az arca kisimultnak, sőt, kifejezetten nyugodtnak tűnt. Leült, és a falon lévő apró lyukakon keresztül egymásra néztek.
Kata torka elszorult. Arra számított, hogy férje zokogva kérleli majd, hogy fizesse ki a büntetést, csak szabaduljon ebből a pokolból. Közelebb hajolt a plexihez, és drámai, suttogó hangon megkérdezte:
– Drágám, nagyon szörnyű odabent a kóterban?
András egy pillanatra elgondolkodott. Végignézett a kopár falakon, eszébe jutott az étel, amit reggelire evett, majd belenézett felesége aggódó szemeibe, és egykedvűen megvonta a vállát:
– Őszintén szólva olyan, mint otthon!
Kata szemei kikerekedtek, a papírzsebkendő kiesett a kezéből. Teljesen értetlenül meredt a férjére.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte felháborodottan.
András közelebb hajolt, és a legnagyobb nyugalommal, mindenféle irónia nélkül sorolta a tényeket:
– A kaja pocsék, a ruháim nincsenek kivasalva, és esténként nem mehetek el kocsmázni a haverokkal.
