Gyerekkoromban anya gyakran vitt sétálni.
Amikor hazaértünk, bezárkózott a fürdőbe, és sírt. Azt hittem, szomorú, ezért hullanak a könnyei.
Mindig azt mondta, hogy minden rendben, majd mosolyogva kijött.
Én pedig elhittem.
Felnőnöm kellett, és elveszítenem őt, hogy megértsem az igazat.
Nem gyengeségből sírt.
Az erő ára van, és ő ezt fizette meg nap mint nap miattam.
Akkor nem értettem, miért végződtek a nyugodt séták csendes zokogással, zárt ajtó mögött.
Csak azt láttam, hogy megtörli a szemét, rám mosolyog, és visszamegy szendvicset készíteni, mesekönyvet felolvasni, mintha minden rendben volna.
Azt akarta, hogy a gyerekkorom könnyű legyen, még akkor is, ha az ő szíve nehéz volt.
Ahogy idősödtem, az élet megmutatta a maga terheit.
Megtanultam, milyen nehéz összeegyeztetni feladatokat, érzéseket, elvárásokat.
Akkor kezdtem látni őt nemcsak anyaként, hanem nőként, aki minden nap a tőle telhető legjobbat adta.
Nem panaszkodott, nem kért együttérzést, inkább a szeretetet választotta és a lemondást, még akkor is, amikor túl sok volt minden.
Ma már tudom, a könnyei nem gyengeséget jelentettek, hanem rendkívüli erőt.
Olyan gondokat cipelt, amelyeket nem mondott ki, félelmeket hordozott, amelyeket nem osztott meg, és álmokat tett félre, hogy nekem jobb legyen.
Minden könnycsepp egy döntés volt.
Védte a gyerekkoromat, nem akarta, hogy a világ terhe az én vállamra nehezedjen.
Ha most beszélhetnék vele, megfognám a kezét, és elmondanám, hogy végre látom őt, igazán látom.
Megköszönném a csendes harcait, az éjjeli virrasztásokat, a kimondatlan imákat.
Már nincs itt, mégis velem maradt.
A szeretete a legnagyobb tanítás, amit kaptam: a legerősebb szívek néha halkan sírnak, aztán újra jóságot és reményt választanak azokért, akiket a legjobban szeretnek.
