Egy teljesen átlagos szombat volt. A kertben guggoltam, térdig gazban, élveztem a kora délutáni napsütést, amikor megláttam Dylant, a szomszédom fiát, ahogy lassan felballag a kocsibeállón. Kilenc, legfeljebb tíz éves lehetett, és az a fajta gyerek volt, aki sosem kért sokat, mégis mindig volt benne valami csendes elszántság.Online történetmesélés
Most is ugyanolyan tekintettel közeledett, kezeit a zsebébe süllyesztve, szemeit a földre szegezve.
– Szia, Taylor néni – motyogta halkan, alig pár lépésnyire tőlem. Nem volt rá jellemző ez a fajta félénkség, így rögtön felfigyeltem rá.
Letöröltem a koszt a kezemről, és rámosolyogtam. – Szia, Dylan! Mi újság? Minden rendben?
Lábujjhegyen billegett, egyik lábáról a másikra állt, és kerülte a tekintetem. – Öhm, igen… bocs, hogy zavarlak, de gondolod, hogy úszhatnék egy kicsit a medencétekben?
A kérdés váratlanul ért. Dylan még soha nem kérte, hogy fürödhessen nálunk, de persze nem volt szokatlan, hogy a környékbeli gyerekek itt-ott megforduljanak. Úgy gondoltam, talán csak keres magának elfoglaltságot. Az anyja, Lisa, ritkán volt otthon, Dylan pedig legtöbbször egyedül töltötte az idejét.
– Természetesen! Tudod, mindig szívesen látunk – válaszoltam, majd a medence felé pillantottam. – Elég meleg van, jól fog esni a hűsítés. Kérsz egy kis limonádét is?
Dylan megrázta a fejét, halvány mosoly suhant át az arcán. – Nem, köszönöm.
Figyeltem, ahogy odasétál a medencéhez, és leteszi a törölközőjét az egyik nyugágyra. Valami… furcsa érzés kerített hatalmába. Nem ijesztő, nem fenyegető, csak éppen annyi, hogy apró görcs képződjön a gyomromban. Legyintettem magamban, mondván, csak túlságosan óvatos vagyok. Jó gyerek, nyugtattam magam.
Ennek ellenére mégis úgy döntöttem, viszek neki egy pohár limonádét. Ilyen melegben nem maradhatott folyadék nélkül. Bementem, kitöltöttem egy pohárral, majd visszasétáltam a kertbe – épp akkor, amikor Dylan levette a pólóját.
És akkor minden megváltozott.
Megdermedtem. Teljesen.
A pohár kicsúszott a kezemből, és a lábam előtt csörömpölve tört darabokra. A szívem hevesen vert, a levegőt alig kaptam.
Dylan hátán ott volt egy hatalmas, szabálytalan alakú anyajegy – közvetlenül a lapockája alatt.
Túl ismerős volt. Túl pontosan ugyanaz. A férjemnek van egy teljesen ugyanolyan anyajegye. Ugyanott, ugyanolyan formában. Az agyam nem akarta felfogni. Olyan volt, mintha egy rossz álomba csöppentem volna, amiből nem tudok felébredni.
– Dylan – szólítottam meg remegő hangon.
Felnézett a vízből, a hajáról vízcseppek csorogtak le. – Igen?
Nagyot nyeltem, és erőt vettem magamon, hogy ne hallatszódjon ki a hangomból a zavar. – Az a folt a hátadon… mióta van ott?
Dylan értetlenül pislogott. – Hm? Ja, az anyajegy? Anyu szerint már babakorom óta megvan. Miért?
Éreztem, ahogy elsápadok. Megpróbáltam erőt erőltetni a mosolyomba, és természetesnek tűnni, de belül kavargott minden. – Csak… érdekelt. Semmi különös.Vállat vont, és visszatért a medencéhez, boldogan csapkodva a vizet – mit sem sejtve arról a pánikról, ami belülről tépett szét. Ugyanaz az anyajegy. A férjem hangja csengett a fülemben évekkel ezelőttről, amikor még viccelődve mondta, milyen ritka az övé, hogy úgy néz ki, mint valami foltos csillag. Most pedig ugyanazt láttam valaki más hátán – Dylan hátán.
Gyorsan elfordultam, nem akartam, hogy Dylan észrevegye a félelmet, a zűrzavart és a fortyogó dühöt az arcomon. Válaszokra volt szükségem, de hol is kezdhetném?
Aznap este ide-oda járkáltam a nappaliban, körömrágva, képtelenül megülni egy helyben. A férjem a konyhában volt, mit sem tudva arról a káoszról, ami bennem tombolt.
– Taylor, minden rendben? – szólt ki. – Már egy órája ide-oda mászkálsz.
Majdnem összerezzentem a hangjára, de próbáltam közömbösen válaszolni. – Öhm, persze… csak gondolkodom egy kicsit.
Felhúzta a szemöldökét, de nem firtatta tovább. A szívem hevesen vert. Nem kérdezhettem rá, még nem. Bizonyíték nélkül nem.
Később, amikor lefekvéshez készülődött, sas-szemmel figyeltem minden mozdulatát. Amint bement a fürdőbe zuhanyozni, gyorsan odaléptem az éjjeliszekrényhez, és felkaptam a fésűjét. Reszkető ujjaimmal kihúztam belőle néhány hajszálat, majd egy műanyag zacskóba gyömöszöltem, és a táskámba rejtettem, éppen mielőtt visszajött volna.
– Jössz aludni? – kérdezte, miközben törölközővel dörzsölte a haját.Online történetmesélés
– Mindjárt – motyogtam, miközben az agyam ezerrel zakatolt.
Másnap szerencsém volt: Dylan ismét átjött, hogy úszhasson a medencében. Amíg ő boldogan pancsolt, én észrevétlenül összeszedtem pár hajszálat a törölközőjéről. A lelkiismeret mardosott, de tudnom kellett az igazságot.
Néhány nappal később a konyhaasztalnál ültem, a kezemben remegve tartottam a borítékot. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Kinyitottam.
És ott volt. 99,9%-os egyezés.
A papír kihullott a kezemből, üveges tekintettel bámultam a padlót.
Az árulás súlya úgy csapott le rám, mintha tonnák zuhantak volna rám, de nem omlottam össze. Évek óta úgy éltem, hogy a szomszéd nő valójában a férjem szeretője volt – a gyerekük pedig az orrom előtt nőtt fel –, és én semmit sem tudtam. Az életem, a házasságom – mind hazugság volt. De nem készültem összeomlani. Nem. Sokkal kielégítőbb tervem volt.
Azt akartam, hogy fizessen. Nem csak egy veszekedésben, nem csak egy kiabálásban. Azt akartam, hogy ugyanazt a döbbenetet, ugyanazt a pusztító fájdalmat élje át, amit én, amikor kinyitottam azt a borítékot.Online történetmesélés
A következő hétvégére megszerveztem egy „szomszédsági kerti partit”. Meghívtam Lisát és a férjemet. Egyikük sem tudta, hogy a másik is ott lesz. A terv egyszerű volt: én leszek a tökéletes, mit sem sejtő feleség, mosolyogva, kedvesen… egészen addig a pillanatig, amíg ki nem robbantom az igazságot.
Elérkezett a szombat. Mosolyogva fogadtam Lisát az ajtóban, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A férjem kicsit később érkezett, mit sem sejtve. Megpuszilta az arcomat, teljesen tudatlanul, hogy mibe sétál bele. Visszamosolyogtam rá – bennem pedig jeges elégtétel bugyogott.
Hárman ültünk az udvari asztalnál. Kiszolgáltam az ételt, a szívem hevesen vert, de a kezem szilárd maradt. A levegő feszültséggel volt tele, mégsem tűnt fel nekik. Lisa Dylanről csevegett, a férjem pedig a megszokott bájjal válaszolgatott, de én alig figyeltem. Csak vártam a pillanatot.
Töltöttem magamnak egy pohár bort, kortyoltam, majd letettem az asztalra, nyugodtnak tűnve – bár belül forrtam. Aztán odavetettem a bombát.
– Képzeljétek, nemrég kaptam meg egy DNS-teszt eredményét – mondtam könnyed hangon, hátradőlve. – És hát… elég érdekes dolog derült ki.
Csend. Mintha megállt volna az idő. Láttam, ahogy a férjem arcából kiszalad a vér. Ő tudta. Ó, nagyon is tudta.Online történetmesélés
Lisa kezéből kiesett a villa, csörömpölve landolt a tányérján. Riadt szemei ide-oda cikáztak köztem és a férjem között. – M-Miről beszélsz? – dadogta, alig hallhatóan.
Jeges mosollyal néztem rá. – Pontosan tudod, miről beszélek, Lisa.
A férjem ujja megfeszült a poharán, de nem szólt semmit. Az arca falfehérré vált. Tudta, hogy innen nincs kimagyarázkodás.Lassan felálltam, a szívem vadul vert, de a hangom acélkemény maradt.Online történetmesélés
– Csomagolj össze – mondtam, egyenesen a szemébe nézve. – És tűnj el innen. A házat megtartom. És eszedbe se jusson ellenkezni – már beszéltem egy ügyvéddel.
Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de egy hang sem jött ki rajta. Rám nézett, aztán Lisára, a tekintetében egyre növekvő pánikkal.
De én még nem végeztem.
– Ja, és csak hogy tudd – tettem hozzá, a hangomban jeges elégtétellel –, az egész beszélgetést felvettem. Nemcsak magamnak, hanem azért is, hogy mások is lássák, ki vagy valójában.
Az arca falfehérről mélyvörösre váltott, de mielőtt bármit is mondhatott volna, hátat fordítottam neki, és bementem a házba.
Egy héten belül eltűnt. Se ház, se család, se hírnév. Lisa? Ő is elköltözött hamarosan, megszégyenülve és megalázva. Dylan? Őt sajnáltam. Csak egy ártatlan gyerek volt, aki a szülei árulásának tűzkeresztjébe került. Őt nem büntethettem az ő bűneikért. Ezért alapítottam neki egy alapítványt – olyat, amelyhez az apja soha nem férhetett hozzá.
A végén nem csupán a karma intézte el őt. Én magam tettem.
És amikor utoljára láttam elhajtani, nem éreztem szomorúságot. Nem éreztem bűntudatot. Csak békét.
Az utolsó dolog, amit valaha mondott nekem?
– Taylor… hogy tehetted ezt?
Én pedig elmosolyodtam.
– Hogy én hogy tehettem? Inkább te mondd meg.
Forrás:www.retropercek.com
