Volt egy kis cukrászda a város szélén, ahol minden reggel pontban 9:00-kor megjelent egy idős bácsi. Mindig ugyanahhoz az asztalhoz ült, rendelt egy feketét, egy krémest, és nézte az embereket.
Nem beszélt sokat. Köszönt, mosolygott, néha elővett egy kis jegyzetfüzetet, amibe írogatott.
A felszolgálók idővel megszokták. „Jó reggelt, Pista bácsi!” – köszöntötték, mintha családtag lenne. Egy nap megkérdezték tőle:
– Maga mit ír mindig abba a kis füzetbe?
Elmosolyodott.
– Az unokáimnak. Leírom, milyen volt a világ. Hogy voltak még helyek, ahol nem siettek az emberek. Hogy voltak krémesek, amik nem változtak meg. És hogy voltak napok, amikor jó volt csak élni egy kicsit.
Aztán egyszer csak… nem jött többé. Nem 9-kor. Nem később sem. Másnap sem.
Hetek teltek el, míg végül egy nő lépett be a cukrászdába. A könnyeit törölgette. Azt mondta:
– A nagyapám ide járt minden nap. Nemrég elment… De azt mondta, ha már nem jönne, akkor adjam oda ezt.
Egy boríték volt. Benne egy kis papírlap:
„Köszönöm, hogy minden reggel adtatok egy kis nyugalmat. Itt újra embernek éreztem magam. Vigyázzatok magatokra – és a krémesre is!”
Azóta az asztalán mindig van egy virág. És néha egy kis füzet.